Egyetemista koromban az AIESEC szervezet tagja voltam és a legjobb élményeim egyértelműen a közösség konferenciái voltak. A konferenciák élményszerűek, érdekesek és értékesek voltak. Nem véletlenül terjedt el a közösség berkein belül a poszt-konferencia szindróma elnevezés. Ez azt jelentette, hogy az élménydús eseményekre már-már kényszeresen visszavágytunk. A konferenciák értékéhez 3 kulcsmotívum tett hozzá: erős közösség, szuper beszélgetések és kiváló gondolatébresztő prezentáció témák. Visszagondolva mindhárom arra vezethető vissza, hogy az előadások remekek voltak, elgondolkodtattak, megdolgoztattak, inspiráltak és mind egy közös célhoz kapcsolódtak. Hihetetlen teremtő atmoszférát hoztak létre, ahol az prezentációk után beszélgetések, ötletelések és különböző kezdeményezések indultak el. Ezen tapasztalások után nagyon nehéz elfogadni, hogy AIESEC-hez hasonló összetartó közösségeket kivéve a konferenciák döntő része puszta időpocsékolás, ahol pont az előadók rántják a mélybe az egész élményt.
A konferenciák Andersen meséje
Volt egyszer egy nagyon hiú császár, aki vagyonokat költött arra, hogy az alattvalói előtt a legfinomabb anyagból készült ruhákban pompázhasson. Egy napon két csaló érkezett, akik azt állították, hogy olyan csodálatos, újonnan feltalált aranyfonálból szövik a ruhákat, amelyeket csak a bölcs és hivatásukra alkalmas emberek láthatnak. Elérkezett a felvonulás napja, és a császár az új ruhában vonult végig az utcán. Mivel se a császár, se a miniszterei, se az alattvalói nem merték egymás előtt bevallani, hogy nem látják az anyagot, így közös hallgatásba burkolóztak, mindössze egy gyerek kiáltott fel, hogy a császár meztelen. Innentől mindenki „megvilágosodott”, és meglátta a szeme előtt nyilvánvaló igazságot.
A konferenciák előadásai a valóságban
A különböző konferenciák alatti előadások színvonalának jellemzésére tökéletesen alkalmas a Császár új ruhája című Andersen mese. Az emberek azt figyelik és teszik meg, amit elvárnak tőlük. Részt veszünk egy eseményen, mert elvárják tőlünk, beülünk az előadások ra, mert mindenki más is azt teszi, tapsolunk, mert az a megszokott, és sokszor még gratulálunk is az előadóknak. De hányszor érezzük úgy, hogy az előadásra valóban megérte beülni, hányszor értettük meg a beszélő üzenetét, és hányszor érte meg az előadás a legfontosabb erőforrásunkat, az időnket?
Legtöbbször pontosan ugyanazt csináljuk, mint a császár és alattvalói a mesében. Tudjuk, hogy az előadás színvonala gyenge. Mégis azonban a legfontosabb vagyonunkat, az időnket, áldozzuk érte, és nem teszünk ez ellen semmit. Az esetek többségében az se zavarná a közönséget, ha a beszélő általuk nem ismert nyelven vagy fejjel lefele fordított diákkal adna elő. Ez a kollektív beleegyezés a status quóba, a visszajelzés hiánya az, ami miatt az előadások gyengék.
Ez rossz a közönségnek, hiszen csalódnak és az idejükkel fizetnek a hallgatásukért. Rossz az előadónak, mert sikerélmény helyett csak túléli az előadást és rossz élménnyel távozik. Végül pedig rossz a konferenciát szervezőknek is, mert nem látja a résztvevői szemében azt, hogy megérte a szervezésbe fektetett sok idő. Mindenki veszít.
A legnagyobb félelem
A megoldás egyszerű, de nehéz, az emberi elemi félelmek legaljára kell leásnunk hozzá. A Chapman Egyetem végzi, és a WashingtonPost publikálja minden évben annak a felmérésnek az eredményeit, hogy mitől félünk legjobban. Ezt a listát hosszú évtizedek óta a nyilvános beszéd uralja.
Az önbizalom hiánya
A nyilvános beszéd olyan, mint egy golfütés: rengeteg tényezőt szükséges összehangolni ahhoz, hogy az ember belülről és kívülről is magabiztos lehessen, és jól érezze magát. Tartalom, struktúra, üzenetek, számok és adatok szemléltetése, retorikai eszközök, hang, lélegzés, arc-, kézés testmozdulatok. Ez csak néhány példa abból, hogy mire kell figyelnünk egy előadás során. Ezek a részek olyanok, mint egy bonyolult óraműszerkezet apró rugói, ha csak egyik is rosszul működik, akkor az egész végeredményt tönkreteszi.
A képzés hiánya
Hatalmas irónia, hogy manapság lépten-nyomon a kommunikáció fontosságát halljuk. Megtanuljuk, hogy logikusan tálaljuk a mondandónkat: bemeneti információk, módszerek, folyamatok, eredmények és következtetések. A riportjaink letisztultak, átgondoltak és lényegretörőek. Az anyagokat tüzetesen átnézzük tartalmilag, formailag és nyelvtanilag is, szinte mindig szóról-szóra. De ez mindössze az írott szóra terjed ki. A sokkal élményszerűbb, érdekesebb és értékesebb nyilvános beszédnél nem ez a helyzet. Senki sem ellenőrzi, hogy egy konferencián mit, hogyan és miért mondunk. Legfeljebb a vizualizációt kérik be a konferencia kezdete előtt, amely mindössze a jéghegy csúcsa, és nem több a szerepe, mint a mondandó támogatása.
A visszajelzés hiánya
A visszajelzés a bajnokok reggelije, de egy konferencia előadás után senki, még sokszor a legjobb barátunk sem mondja el őszintén, hogyan teljesítettünk. A beszélő stressz alatt nem tudja megítélni a teljesítményét, így ebből az következik, hogy örökre saját bizonytalanságunkkal kell élnünk. Sőt a visszajelzés hiányában fejlődni se tudunk.
Lehet jól előadni és igény is van rá
Tény, hogy a konferenciákon az előadások színvonala nagyon alacsony. A jó hír azonban, hogy tanulással, képzésekkel és gyakorlással mindenki lehet jó nyilvános beszédben. Ciceró szerint: „A költő születik, a szónok azzá válik.”. Új kezdeményezésként egy 2015-ös hazai informatikai adatelemzésekkel foglalkozó konferencián a konferenciaszervező az összes előadónak felkínálta a retorikai felkészítést 1 órában. Az előadók 90%-a kérte a felkészítést, és önmagáért beszélt, hogy mekkora fejlődést lehetett elérni ezalatt a rövid idő alatt tartalomban, prezentációs formában és előadói stílusban is. Látszik, hogy az igény, hogy jobban adjanak elő, még a gyakorlott előadók részéről is él, és értékelik a lehetőséget, hogy egy képzett tréner segít nekik a felkészülésben.
Sokunknak más a célja a nyilvános beszéddel:
1.) valaki a kutatásait szeretné bemutatni;
2.) van, aki értékes ötleteit szeretné szárba szökkenteni befektetők megnyerésével;
3.) és van, aki pedig versenyezni szeretne egyszer a Retorikai Világbajnokságon.
A nyilvános beszéd legnagyobb ajándékai, hogy önbizalmunk nagyban növekszik, a közönség pedig egy érdekes előadást hallhat, ami beszélgetéseket, ötleteléseket és különböző kezdeményezéseket indíthat el. A konferenciák a 21. század színházai, ennek megfelelően nem unalmas, szürke és mekegő-makogó statisz tákat, hanem igazi rocksztárokat akarunk látni a színpadon.
